HAJÓNAPLÓ

 

   Nincs olyan ember, aki legalább egyszer életében ne gondolt volna arra, hogy összegeznie kellene mindazt, ami történt vele az elmúlt évek során. A 66-ot lassan betöltve, tengerész szolgálatom első, hevenyészett, most már megmosolyogtató naplóját olvasva úgy tűnik, versenyautó gyorsaságával rohantak el az évek, pedig akkoriban, pár nappal a 22. előtt, sokszor kínosan csigalassúságúnak tűntek.

 

Első napló

 

1971. március 5-én késő délután, jövendőbeli feleségem és édesanyám aggódó tekintete kísért, amikor Lacival, főiskolai társammal és barátommal néhány öreg tengerész társaságában felszálltunk a Bukarest felé vivő Wiener Walzer-re. Kegyetlen hideg volt. Kicsit ágról szakadtnak néztünk ki új munkás pufajkáinkban és otromba, vasbetétes orrú munkacipőinkben. Nem akartuk terhelni fölösleges téli holmival csomagunkat, mert úgyis valamikor augusztusban jövünk vissza. Igazi hajósinasok voltunk. Hat hónapos próbaidő állt előttünk, amit a főiskola – magunk között „akadémia” – megkezdése előtt, tengeri szolgálattal kellet eltöltenünk. A szeptemberi, főiskolai kezdésnek abban az időben hármas előfeltétele volt. Matekból és fizikából sikeres felvételi vizsga, öt világrészre szóló szolgálati útlevél és alkalmasság, amit a félévi hajókázás alatt kellett bebizonyítanunk. A matek és fizika talán azért sikerült, mert humán beállítottságú révén egyáltalán nem izgultam. El sem tudtam képzelni, hogy engem ezekből a tantárgyakból bárhova is felvegyenek. A vizsga előfelvételi rendszerben folyt 1970 novemberében, és egy nap alatt bonyolították le. Délelőtt volt az írásbeli, és estébe nyúlt a szóbeli. Aki az írásbelin nem felelt meg, az már vehette is kalapját. Én a vesztesek nyugalmával vártam az eredményhirdetést. Egy szemétládán üldögéltem, nagykaréj zsíros deszkát majszolva, amikor egy felettem járó srác megszólított:

   -  Pajtás neked aztán kötélidegeid vannak. Ilyen való tengerésznek. Nekem, amíg fel nem vettek egy falat sem ment le a torkomon.

Az estébe hajló szóbeli már gyerekjátéknak tűnt, főleg akkor, amikor az elektromos fluxus képletével birkóztam, és a jóindulatú fizika tanár rá nem kérdezett korábbi alma máterem nevére:

-          Ahogy látom a „Fazekas Gimnáziumban” érettségizett. Ott igen erős a fizikaoktatás.

Vettem a lapot, és egy kényszerű igent nyögtem ki. Mire is nem jó egy minta iskola. A hajózási tanszék vezetője capt. Sz. Kornél tette fel az un. rátermettségi kérdéseket. Tőlem elég furcsát kérdezett:

-          Játszik valamilyen hangszeren?

Minek kell a tengerészethez hangszeren játszani? El nem tudtam képzelni. Akkor szerencsémre az egyik fővárosi hotelben éjszaka játszó dobostól vettem órákat, és a metronóm taktusára unalomig püföltem a szerszámot.

-          Dobolni tanulok. – válaszoltam bátortalanul. Erre ő:

-          Nagyon jó.

Először nagyon féltem tőle, de később életem egyik legkedvesebb tanára lett.

Este még valami igen részletes adatokat kellett neki bediktálnom, amikor talán túl közel álltam hozzá, és megjegyezte:

-          Már „miniszter” koromban sem szerettem, ha a hátam mögé állnak.

Majd elsüllyedtem szégyenemben, és azt gondoltam:

-          Na, ennek a felvételinek is fújtak…

Apámat még az nap este megkérdeztem:

-          Te ismersz valamilyen Sz. Kornél nevű minisztert? Gondolom közlekedési lehetett…

Apám is hiába kutatott emlékei között, de ilyen nevűre nem emlékezett. Másnap együtt mentünk ki Kőbányára, és örömmel olvastam, hogy felvételt nyertem a jövendő tengerésztiszt jelöltjei közé.

Megszakítottam nyomdai klisé fényképész ipari tanulói tanulmányaimat, és szolgálati útlevelem elintézéséig és behajózásomig a DETERT[1] csepeli hajózási szertár állományában dolgoztam.    

Kicsit féltem, hogy az útlevél kiállítása Apukám deklasszált múltja miatt – 1950 körül, mint filmrendezőt kirúgták a Hunnia Filmgyárból – nem lesz sima ügy, de úgy látszik kényszerű pályamódosítását már a rendszer megbocsájtotta. Borítékban lezárt véleményt vittem ki róla a főiskolára, és kíváncsiságomat kielégítve a villamos ablakán át sikerült a levelet átvilágítanom. A lényeget így el tudtam olvasni, ami körülbelül arról szólt, hogy nem mindenben ért egyet a párt és kormány határozataival, de hasznos tagja a társadalomnak. A szertárban töltött közel két hónap alatt elvállaltam az irodák olajkályháinak olajjal való feltöltését és befűtését. Igaz reggel korán ötkor keltem, de délben már mehettem is haza. Nem mondom, hogy ínyemre volt a finom fényképész munka után, de hát úgy gondoltam, hogy jó bemelegítés a hajósinaskodás előtt. Még a civil ruhám is átvette az olajszagot, amit én már nem is éreztem, de a körülöttem lévő hölgyek, elsősorban édesanyám és kedvesem annál inkább.

   Bukarestben Galac felé átszállásra kellett várakoznunk. Sz. Z. torzonborz körszakállas hajóács ugyancsak megfázott, és legszívesebben visszafordult volna. Talán nem rég nősült meg, és nem volt akkor ínyére a tengerész élet. Kifejtette, hogy hajóinasként reá bízott minket a vállalat, tehát nem árt, ha szót fogadunk neki, amit akkor hittünk is meg nem is. A bukaresti pályaudvar elég piszkosnak tűnt, és nem tett rám valami jó hatást. A MAHART képviselője már várt bennünket, és kezünkbe nyomta vonatjegyeinket, és LEI-ben csekély, egy napra szóló napi díjunkat. Galacon a román állampolgárságú B.P. segített, a vámkezelés sima lebonyolításában. Ez behajózáskor nem tartott sokáig, de kihajózáskor csak úgy tudtunk a „kedves” román vámosoktól megszabadulni, ha legalább egy karton cigarettával vagy egy üveg nyugati töményitallal – olykor mindkettővel – fejenként könnyítettünk magunkon. Galacon un. „kátyerre” szálltunk át, ami kicsi, koszos vízibuszszerű tákolmány volt. Már beesteledett, mire Rénibe értünk. Réni az akkori Szovjetunió egyik legnagyobb tengeri kikötője volt, több kilométer hosszúra nyúló rakparttal a Duna deltától nem messze a folyó bal partján. Vele szemben Romániába lehetett átlátni.

   Még az este sikerült első, kedvenc fedélzetmesterem „kegyeit elnyerni”, amikor a [2]pantry-ben evőeszközt keresve véletlenül a földre szórtam a könnyen kihúzható fiók tartalmát.

-          Mossa is el, amit a földre bénázott – mordult rám.

Nem mondhatom, hogy jó barátok lettünk azon három hónap alatt, amit első hajómon az m/s „Herenden” töltöttem. A „Herend” majdnem 1700 hordképesség[3] tonnájú hajó volt, azért fogalmazom így, mert a hajóknak különböző tonnatartalma van, olyan is, amelynek semmi köze a tonnatartalomhoz, mert űrmérték, ilyen a regisztertonna.[4] Nekem tetszetős hátsó felépítménye volt legfelül a hajóhíddal, majd alatta a hajóparancsnoki és tiszti kabinokkal, kivéve az első és második tisztét, fürdőkkel, konyhával és étkezdékkel. Az „alagsorban,” de még a főfedélzet[5] szintjén a legénységi kabinok voltak, valamint az első és második tisztté. Nekünk Laci barátommal a leghátsó és legkisebb, emeletes, ágyas, szűk kis kabin jutott. Bennünket soha nem kellett negyed nyolckor ébresztenie az ügyeletes matróznak, mivel azt előtte úgy hat és hét óra között, helyette is megtette a szakács, aki kinyitotta, majd felfelé jövet jól becsapta a kanbúza vas ajtaját, és az éléstárból felhozta az aznapra megfőzendő ennivalót.    

 

[1] DETERT = Duna- és Tengerhajózási Részvénytársaság

[2] Pantry = angolul éléskamra, de mi a konyha és felszolgáló helyiség megjelölésére használtuk.

[3] Tartalmazza a mindenkori rakomány + üzemanyag + édesvíz maximális mennyiségét metrikus tonnában.

[4] Regisztertonna = űrmérték 2,83 m³

[5] A hajó teljes hosszában végigfutó fedélzet a vízvonal szintje felett.

Megosztás a facebookon